Chef László életpályája - 1. rész 
       
      
      Cheflaszlo Január.29.2008 
      Nem tudom, miért lettem szakács, talán csak a körülmények és a lehetőségeim 
        vittek erre a pályára. Közrejátszhatott, hogy a szüleim és a nagyszüleim 
        is vendéglátósok voltak. Nagyi évtizedekig dolgozott a Pannoniának, az 
        ÁFOR benzinkút presszóját vezette, akkoriban az egész város odajárt. Mikor 
        nyugdíjba ment, a Hungária Szálló tekepálya-játéktermében tovább dolgozott, 
        mint pénzváltó. Szűcs Rózsi néni... Mindenki ismerte és imádta Siófokon, 
        piros camping biciklivel járt mindenhova, olyan sebességgel szedte a kanyarokat, 
        mintha söprűn ülne, szegény nagymami, megöregedett már 84 éves,........ 
        az isten adjon neki egészséget! 
        Az is közrejátszott, hogy rettentő izgága tanuló voltam, közepesnél gyengébb 
        eredményekkel, az általános iskolát pedig úgy végeztem, hogy az ellenőrzőm 
        megtelt fegyelmikkel, (pontosan 28 beírással) ami szinte lehetetlenné 
        tette a továbbtanulást. A Krúdy Gyula Vendéglátóipari Szakközépiskola 
        igazgatóját ismerte a nagyi, így a négyszeres túljelentkezés ellenére 
        nagy nehezen felvettek. Az ellenőrzőből ki kellett szednünk a középső 
        oldalakat, így a 28 beírás máris "csak" 14-re csökkent. Hál' 
        Istennek megúsztam. 
        A főzéshez mindig volt érzékem, ez már az iskola előtt kiderült. Kissrácként 
        mindig is érdekelt a főzés, cukrot formáztam évekig, majd tojáshabokkal 
        kísérleteztem, mindig kotyvasztottam valamit. 
        Amikor a 14 évet betöltöttem, édesapám bemutatott barátjának, Öhlmann 
        Gyula mesterszakácsnak, (szántódi Patkó Vendéglő) és szerintem azt is 
        mondta neki, hogy "rugdosson addig, amíg ember nem lesz belőlem". 
        A nyári főszezonban rettentő sokat melóztam, akkoriban a Patkó a legjobb 
        vendéglő volt a déli-parton. Az alagsorban volt a "mészárszék", 
        több vér folyt ott, mint egy Tarantino filmben. A tulaj fia egyidős volt 
        velem, megtanított mindenre, amit ő már tudott, pár hét múlva együtt nyúztuk 
        a szarvasokat, vaddisznókat, nyulat, őzet. 
       
      
        
            | 
         
       
      A szakácsiskolában tovább folytatódtak a fegyelmi problémák, kifogyhatatlan 
        fizikai energiával rendelkeztem. Az osztályfőnököm a változás reményében 
        nem egyszer bezárt az irodájába, és 10 kilós medicinlabdákkal dobált! 
        Az idősebb hentestanulók meg azzal szórakoztak, hogy a lábamnál fogva 
        lógattak le az emeletről, óriási riadalmat keltve az épületben. Elméleti 
        tárgyakból, pl.: irodalom, matematika gyenge-közepes szinten bukdácsoltam, 
        a szakmai gyakorlat viszont megfelelően lekötött és aránylag jó eredményeket 
        értem el. 
        Három társammal a Csárdás étterembe lettünk kiosztva szakmai gyakorlatra, 
        nem tudom miért, de a Csárdásra gondolva elsőként mindig a hűtőkamra súrolása 
        jut az eszembe. Ez mindig úgy kezdődött, hogy az idősebb szakács szétszórt 
        két doboz ultrát a vizes padlón. Amikor éppen nem takarítottunk, akkor 
        a csumit (közétkeztetés) főztük. A problémásabb kuktákat (főként engem) 
        hosszú esti műszakkal jutalmazták, ami utólag átgondolva épülésemre szolgált. 
        A csendesebb estéken Tóth Bálint főszakács szüntelenül foglalkozott velem, 
        felkészített a vizsgákra és nyomon követte azt is, amit az iskolában elméletből 
        tanultunk. Az öreg akkoriban kapott mesterszakács címet, fia szintén szakács 
        volt, kisebb-nagyobb szerencsével járta a megyei szakácsversenyeket. 
        Jó volt abban az időben kuktának lenni. A Pannonia gondoskodott mindenről, 
        minőségellenőrzéseket tartott, a konyhákat kitűnő nyersanyagokkal látta 
        el, a tojás is frissen jött, kiló számra álltak a friss vanília rudak 
        és a hatalmas szemű mazsolák, a raktárak zsúfolásig voltak nyersanyaggal, 
        a nagy szemű kaviárt 5 literes üvegekben tárolták. 
        A 80-as évek végétől a szocializmussal együtt kezdtek sorban megszűnni 
        a nagynevű vendéglátó vállalatok, átrendeződött az ipar, minden megváltozott, 
        sajnos hátrányára! A privatizálás előtt sorban lepusztították mindegyiket, 
        nagyon kevés igényes vendéglátóegység maradt. A szakma mérhetetlenül lekallódott. 
       
      
        
            | 
         
       
      Rövid volt a gyerekkor, a nyári szünetek is munkával teltek el. Az első 
        nyáron visszamentem a Patkóba, a következő kettőt pedig a Ménes Csárdában 
        dolgoztam le. Az is elég jól menő hely volt, állami fogadásokkal, stb. 
        Akkor még a Balaton virágzott, a családi panziónk is állandóan tele volt 
        német turistákkal. Reggeliztettük őket, és ahogy 1991-ben elvégeztem az 
        iskolát, a panzió alá megnyitottuk saját éttermünket, a Fekete Híd Fogadót. 
        Sógorom, John Blake Maydeck, kaliforniai receptjeit használva BBQ Steak 
        House lett a helyből, a kert közepén működő lángoló látványkonyhával. 
        Az étterem nagy sikernek bizonyult, a Szakács Szövetségtől Védnöki Táblát 
        kaptunk, papír tányéros talponállóként kezdtük, ami szinte akaratunk ellenére 
        igényes étteremmé nőtte ki magát. 6 féle csapolt sör, híres francia importborok, 
        sommellier, folyóborként: tokaji szamorodni, cocktail-ok, szivarok, nagyon 
        jó konyha és 17 fős személyzet. 
        Az unalmas teleket édesapám tanácsára tanulmányúton töltöttem. Elsőként 
        a Gundelba kéretőztem be, azzal, hogy tanulni szeretnék. Szerencsém volt, 
        megengedték! Kalla Kálmán úr végigvitt a könyvtárán, nagyon érdekes volt, 
        később többször meglátogatott a szántódi vendéglőnkben, jókat evett a 
        családjával mielőtt kimentek a kőröshegyi szőlőskertjükbe. Kisvárosi gyerekként 
        a Gundelban minden újnak számított. Az is, hogy a konyhában a szakácsok 
        között dúlt a stréber hatalmi harc. Szó szerint lökdösték egymást lefelé 
        a ranglétrán. Az idősebb szakácsokat többnyire hidegen hagyta a fiatalabbak 
        oktatása, csak a saját önmegvalósításukkal foglalkoztak. Részt vettem 
        az Operabál étkeinek főzésén is, közelről figyelhettem milyen az igazi 
        profizmus. Az egyik szakács a barátom lett, (István volt a neve, sajnos 
        a vezetéknevére nem emlékszem) aki később lejött a Balcsira, és főzött 
        az esküvőmön. Bejártunk a Szakács Szövetségbe, megismerkedtem az elnökkel 
        (Unger Károly), fiatal szakácsként ezek mind nagy élményt jelentettek. 
        A Gundel után István tanácsára átmentem a Hyatt-be három hétre, hogy ott 
        is körülnézzek egy kicsit. A szakácsok egy része itt is féltve őrizte 
        tudását, a szakács olimpiára készültek, de azért sikerült ellesnem egy-két 
        új dolgot. Majd a Belcantóba kerültem, ahol szerencsére a séf tisztelte 
        a szakmát és sokat magyarázott a fiataloknak. Élmény volt az egész, a 
        pincérek népszerű áriákat énekeltek felszolgálás közben, hiszen az Opera 
        közvetlen az étterem mellett van. Egy-pár telem így telt el, fizetés nélkül 
        dolgoztam Budapest legendás helyein, viszont nagyon sokat tanultam a szakmából, 
        egyben sok emberi tapasztalatot is szereztem. Szerencsémre a szállásért 
        nem kellett fizetnem, mert a barátnőm nagyszüleinél meg volt oldva. 
        folyt. köv. 
        
       |