Chef László életpályája - 2. rész

Egyik télen a Chiemsee partján már fizetésért dolgoztam egy magyaros jellegű családi étteremben. A német kisváros neve Gollenshausen volt. Arra nem emlékszem kristálytisztán, hogy miként kerültem oda és hogy miért éppen a téli pangásra -nem tudom; lehetséges, hogy a nyári szezonra akartak betanítani, ami a konyha méreteiből itélve igencsak forgalmas lehetett. Szerencsémre nyárig nem maradtam, de a kaland annyit megért hogy évek után is mosolyogva gondoljak vissza.
A tulaj szakácsművészetéről annyit, hogy a rotyogó töltött-paprikájának eltorzult íze évekig kisértett a rémálmaimban. A fűszerpaprikát is hiába hozatták Szegedről, a pörköltön kevesett segített és még a színét sem tudta befolyásolni, mert olyanra égették, hogy ahhoz képest a jóféle mányoki brikett olyan volt, mint a frissen hullott hó.
Ifjonc voltam, talán tizenkilenc éves lehettem és utáltam ezen a helyen dolgozni. Főként azért, mert mindig éheztem és kihasználtak. Az éhezésről annyit, hogy az evés, -mint olyan- a dolgozók között (egyszerűen) nem volt divat és ebbe még a konyhai kóstolgatás is beletartozott! Arról nem szivesen beszélek, hogy a szakács-teendőimhez hozzátartozott a férfi WC takarítása is, ami azért maradt rám, mert a takarítónő -spórolásból- csak heti kétszer jött. A piszuár-súrolás bonyolult technikájáról a sváb főnököm szinte minden másnap oktatást tartott. Fanatikus aggodalmai a kefék sorrendbeli használata körül koncentrálódtak. Máig is becsülöm, hogy átadta tudásának legjavát!
Az egyik szabadnapomon kölcsönkértem az étterem biciklijét és 20 kilométerre letekertem Traunstein külvárosába, hogy melátogassam Simonet, azt a kislányt, akivel a balatonföldvári Juventus Disco sötét parkjában esküdtünk egymásnak örök szerelmet és hűséget. Az ajtót az anyuka nyitotta ki, aki mit sem tudott lánya balatoni "rémtetteiről". Idővel Simone is előkerült, és azonnal letagadta, hogy ismer. - Hát, igy múlik el a gyorsan szerzett dicsőség!
Németországi kalandjaim édesapám látogatásával végződtek, aki messiásként érkezett -annak ellenére, hogy kezében a katonai behívómat lobogtatta. Így lettem két hét múlva a nemzet katonája. A Zách utcába vonultam be, ami a németországinál sokkal jobb helynek bizonyult. Hétköznaponként a konyhai élet hajnali 3-kor kezdődött. Óriási üstökben -1200 főre- kisebb nagyobb sikerrel kotyvasztottunk, legtöbbszőr babot. A napi 24 zsák krumpli és a borsodi újoncok társasága elegendő időt biztosított még a fegyelmezetlen magatartás magasszintű gyakorlására is, ami nem egyszer számos bonyodalomba sodorta az egész konyhai állományt. Az öltöző-szekrényeinkben -honnan, honnan-nem- szépen gyűltek a csereeszközként felhasználható és konvertibilis fizetőeszköznek bizonyuló élelmiszerek. Ezek szabad mozgást biztosítottak még a főbejáraton is, legyen az akár a "Honvédelem Napja"!
A honvédségnél szakácsnak lenni nem csak az éhezés megszünését jelentette, hanem már bizonyos felsőbbrendűséggel is járt. Ez miatt úgy véltük, hogy a sorakozókon teljesen felesleges megjelennünk. A tiszti kar sajnos nem akceptálta ezen véleményünket és ez rövid úton átvezényléshez vezetett. A -bánatára- velünk foglalkozó tiszt Balatonlellére tanácsolt, ahol egy kisebb laktanya, egy mérges, szigorú arcú és szigorúan alkoholista parancsnok fogadott.
Maroknyi-kis honvédcsapatunk és jómagam feladatai közé elsődlegesen a Budapesten megszokott rend helyreállítása, másodsorban az itt nyaraló tisztekre és a családtagjaikra való főzés tartozott. Minden energiánkat bevetettük, hogy magunkat és "A Dolgozó Népet híven Szolgáljuk"! Ez az intézmény az egyike volt azoknak, ahol kipihente harci fáradalmait a Magyar Néphadsereg tisztikara és annak családtagjai.
Hogy szerény tudásomhoz mérten, én is hozzájáruljak valamilyen szinten a nemzetvédelemhez, az egyik ezredes 185 magas, gyönyörűen túlarányos és rendkívül csinos lányával (Helga) a Balatonról a Tisza partjára szöktem, ahol három napig édes nyugalomban sátorozgattunk.
Még jó ideig bírtuk volna a "titkos kiküldetést", ám az egyik nap a kemping hangosbemondóján hallom a nevem és a rövid üzenetet: "Azonnal gyere haza mert köröznek, mint katonaszökevényt!" Mit volt mit tenni, hazamentünk. Tekintettel az ezredes lányára (aki egyébként el volt már jegyezve!) az ügyből csak enyhe dorgálás és újabb, azonnali átvezénylés lett.
Így kerültem Mátraházára. Nem is volt rossz, mert vége volt már a balatoni nyárnak és lassan közeledett a síszezon! Mindig volt jövőképem, így csak örülni tudtam az áthelyezésnek. Mátraházán a pazarlást már olyan szinten űzte a honvédség, hogy -ha hiszik, ha nem- még tanulni is lehetett valamit! Volt egy méretes szoba ahová a herendi és zsolnai készletek garmadája volt elzárva (sokmilliós értékben), amit csak akkor használhattunk ha az ún. fejesek jöttek. Az étlap mai szemmel tekintve is nívós volt: fácán és libamáj ételek-gyönyörű köretekkel kisérve-, a szilveszteri bálra tízesével sültek a szopósmalacok, kiváló saláták, hozzáillő italok,stb. Egy élmény volt, hogy nem kellett spórolni semmivel, minden elérhető volt korlátlan mennyiségben és a minőségre sem lehetett a legkisebb panasz sem!
(Már sajnálom, hogy ilyen rövid ideig voltam katona, mert annyi igyekezettel ami bennem volt, -büntetésből, állami pénzen- elkerülhettem volna tán még a Bermudákra is friss kókuszt szedni a bennszülött törzsfőnök lányaival!) Az egy éves vitéz életet két hónap Gundel és az első amerikai kalandozásom követte.

Chef Laszlo

Február.14.2008 Santa Monica, CA

folyt. köv.