Dél America, Mexico (1)

Július.28. 2008.
Budapest - cheflaszlo

Ennyit az érzelgésről, jött még egy ölelkezés, majd egymás hátára segítettük az embernagyságú hátizsákokat és átgyalogoltunk a parkolón keresztül a buszállomásra, a busz fél óra múlva indult délre. Mexicoból valójában nem sokat láttunk (szégyenszemre) Sárecz Iván barátunknak is nehéz volt megérteni minek rohantunk ott keresztül, ahol ezernyi a látnivaló és ahol pár évvel ezelőtt Ő hónapokig vígan barangolt. A magyarázat nagyon egyszerű. Három napunk volt
hogy odaérjünk Mexico City-be, ahonnan indult a repcsi Costa Rica-n keresztül Lima-Peru-ba. Tehát bármennyire is kínos most, Yukatán, El Pinacate és a Maya civilizáció sem lesz itt teritéken, viszont, csak a buszon történt események elegendőek ahhoz, hogy napokig írjak, főként azért mert nem kevesebb mint negyvenöt órát töltöttünk azon a nyamvadt, rozoga, koszos, füstös buszon, ami csak a kezdete volt mindennek.

Láthatja az olvasó, finnyából van éppen elég és azt is szeretném még az elején letisztázni, hogy valójában nem vagyunk mi ám "olyan" minden hájjal megkent, tapasztalt hátizsákos világjárók. Megdöbbentő, de rajtam és talán a Katán is ezen az úton volt először "igazi" hátizsák. Tömegközlekedési eszközön (repülőt leszámítva) huzamosabb ideig soha sem utaztam, nem vagyok hozzászokva a hideg zuhanyozáshoz,
a koszos-bolhás ágyhoz, a közös hálószobához, a kábítószert kutató
katonákhoz, a bűzhöz és a hetekig tartó moslékevéshez sem. A negatívumokról majd bővebben. Később azon döbbentem meg, hogy
3 hét után megszoktam mindegyiket és az utazást lassan kezdtem élvezni. De addig nem volt más mint pokol.
Kezdjük a sztorit azzal hogy nevezzük el a buszsofőrt mondjuk Carlos- nak. Sofőrünket gyakran említgetem majd, szerintem praktikus ha elnevezzük. (Elég divatos déli férfinév, könnyen megjegyezhetô, tehát
mostantól Carlos az éppen aktuális buszsofőr.)

Mexicoban voltunk és előttünk volt a 40 órás buszozás, ami meglepően 45 gyötrelmes óráig tartott. Ez szerintem ennél is több lett volna, ha például Carlost érdekelte volna állampolgárságunk és megáll Ensada-ban, hogy megkapjuk a mexicoi tartózkodási engedélyünket.
Ehelyett csak lassított az átkelőn és átnyújtott egy jó köteg peso-t az egyenruhásnak. Így tett az összes -kb. 20- útellenőrzésen is. Tudni kell: gyakran riadtunk arra, hogy sorompó lóg a busz előtt és kábítószert kereső katonák, kutyák csoportosulnak körülöttünk. A mi buszunk volt az egyedüli, ami minden akadálynál csak rutinszerűen lassított, majd köteg pénz és tovább.
Carlos profi volt, az évek során kellőképpen kiismerte magát a sivatagban ahhoz, hogy csak a megbízható ízletes ételt kínáló putriknál álljon meg. Tényleg. Az étkezés igazán jónak tűnt (az azt követő hasmenés kevésbé), de higyjük el, Carlos igen is tudta a jó helyeket.
Például egyszer csak megállt a semmi közepén, befutott az egyetlen roskadozó vályogházba amin tető-, ajtó-, kapu sem volt, bent tartózkodott 20 percig majd kijött egy üres, kék jégtáskával és látszott rajta hogy nagyon örül. Most mit mondjak?
Akkor még nem szóltunk semmiért, pedig ránkzárta a busz ajtaját a dög melegben és éhesek is voltunk már.

Vissza az étkezésre. Mexico-t nem találtuk egy nagy gasztronómiai
élménynek (vagy nem azt kaptuk amire számítottunk) nem is
emlékszem nagyon olyanra ami jobban nézett volna ki mint az a
macskakaja konzerv amit a félfarkú cicánk evett állandóan Santa
Monica-ban. Minden moslék volt. Néha megállt a busz és akkor leszállhattunk enni a bűzbe, porba, mocsokba. Sokszor jó volt, még többször nem. Viszont körülöttünk mindenki nagyon jóízűen evett amitől mi is belelkesedtünk egy kicsit. Voltak olyan lehetőségek is, hogy csak 5 percekre álltunk meg és árusok jöttek fel a buszra.
Kínálatuk a következő volt: kukorica hülyére égetve a tűzön, törpörtyű -amitől nagyon tartottam a látványa miatt, burrito zacskóba tekerve - ki tudja friss-e és erőspaprikába, sóba mártott gyümölcs (görögdinnye, ananász, mangó stb.). Az utóbbi volt a kedvenc, de ha nem lettek volna mexicoi barátaim a kaliforniai konyhákon akkor valószínű nemet mondtam volna annak is. Ettünk mi annak idején fűszeres görögdinnyét Magyarországon? Szerintem nem.

Carlos egyedüli jótette az volt, hogy valahol Tepic város előtt egy porfészekben lefékezett és a világ legízletesebb tortilla-ját ehettük, amit egy öreg nénike frissen nyújtott és töltött. A tortilla lapokat frissen
gyúrta és nyújtotta! Sehol sem láttam még és nagyon tetszett. A lisztes tortilla-ról beszélek és nem a keményebbről amit kukoricából gyúrnak, ez amit a nénike gyúrt olvadozott a szánkba, friss volt és
hihetetlenül jól esett, farkasok módjára zabáltuk. A töltelékhez használt mócsingot nem értettük (ez nagy edényben, zsírjában abálódott ki tudja mióta), ezen kívül jött hozzá a cilantro, paradicsom, hagyma és a salsa is, ami mind friss nyersanyagokból készült. Csodálkoztunk is mert nem volt a környéken más mint por, de annyi, hogy véleményem szerint a Szaharát is innen látják el!

Carlos kapott egy jó pontot, az öreg néninek meg szinte a kezét csókolgattuk. (második rész)

Szerzői jog 2008-2010 Cheflaszlo Betéti Társaság Minden jog fenntartva