Melyik az igazi tea?

A magyar köznyelv teának hívja a jól ismert márkák filtereivel készült főzeteket, a különböző csomagolásban kapható szárított gyógynövényekből készült italokat, az instant gyógyító és frissítő hatású porokat, és minden olyan palackozott itókát, amelyre rányomtatják az icetea feliratot. (Hogy ki melyikben mennyire bízik, azt már az olvasóra bízzuk.) Az amatőr, de érdeklődő teázók (közéjük tartozik e sorok írója is) többnyire már kritikusabbak és a fentiek közül nem mindent neveznek teának, viszont közéjük sorolnak még megannyi növényt, amelyekből „tea” készül, viszont a köznyelvben már nem annyira ismeretesek. Ilyen többek között a dél-amerikai zöld vagy barna mate, az afrikai vörös (rooibush) és mézbokor (honeybush) tea, az inka lapacho, vagy a Magyarországon is megtermő gingko, hogy csak az ismertebbeket említsük. (Ezeket később egyenként is bemutatjuk majd.) És akkor még nem ejtettünk szót a különböző gyümölcsteákról sem. A végére sorolnám az ínyenceket, akik nem hajlandók más főzetre kiejteni a tea elnevezést, csak és kizárólag azokra a készítményekre, amelyek a camellia sinensis nevű, örökzöld cserje forró vízbe áztatott, szárított leveleiből vagy rügyeiből készülnek. (Az elvetemültebbeknek még az arcberendezésük is egészen átalakul, ha megtudják, hogy valaki másképp gondolja, de ezzel a problémával ezúttal nem foglalkozunk…) Lényegében ez az a növény, amelyet távol keleti filmeken vagy fényképeken láthatunk végtelennek tűnő, ködbe burkolódzó, üde, friss, zöld levelekkel bíró bokormezőként illusztrálva, és amelyből négy alapfajta tea készül attól függően, hogy milyen szinten fermentálják (erjesztik) őket, illetve részleteibe menően hogyan folyik le ez a fermentációs és a feldolgozási eljárás. A négy fő fajta tehát: - a teljes (80-90%-os) erjesztettségű fekete tea; - az egyáltalán nem fermentált zöld tea. - E négy közé tartozik az enyhén, 10-20%-os szinten erjesztett fehér tea is (a camellia sinensis cserje legfiatalabb, legzsengébb leveleiből). - továbbá ide soroljuk a pontosan félig fermentált oolong teát is. Ezeken kívül említésre méltó még a sárga tea, amely egy enyhe, későn fermentált tealevélfajta (ezt a teaházak sokszor összekeverik az oolonggal.) De nem hagyhatjuk ki a kétszeresen (100%-osan) erjesztett pu-er-t sem, amely a fekete egy igen különleges és teljesen egyedi, földes ízvilággal rendelkező változata. Mint a borokat, úgy ezt a típusú teát is akár hosszú évekig a föld alatt tárolják, mielőtt elfogyasztják. A színe pedig már egy centiméter után átláthatatlanul feketévé válik. Kevesebbszer hallani, de szokták még emlegetni a kukicsa-t is (téli tea), amely a téli cserjék régi, tűzön szárított leveleiből főzött egészséges ital. Még ritkábban esik szó a csungcsa-ról, amely „féreg teát” jelent. Nem kell megijedni a nevétől, ez is az igazi teacserjéből készül, csak éppen nem a leveleiből vagy az ágaiból, hanem magából a cserje magjából. Ez utóbbi kettőt gyógyteaként fogyasztják Japánban, illetve Kínában. (Ebben a rovatban ezúttal megmaradunk az „amatőr, de érdeklődő” teázók között, és az egyszerűség kedvéért a „nem camellia sinensis” növények főzetét is teának fogjuk nevezni.) Következő írásunkban az imént többször emlegetett erjesztési folyamatról, továbbá a tealevelek feldolgozásáról ejtünk majd pár szót röviden. Utána kis teatörténettel folytatjuk utazásunkat a tea világában. Majd belecsapunk a lovak, mármint a teák közé, és górcső alá vesszük egyenként is a fajtákat. Fotók: http://vitaltleaf.chainreactionweb.com http://www.nbtea.co.uk http://www.fourseasonscoffee.com/
Gyorgyovich Miklós